A közfoglalkoztatás, mint szakpolitika című tanulmány nem kevesebbre vállalkozik, mint az immár tíz éve működtetett egységes közfoglalkoztatás hazai rendszerének részletes bemutatására, szakpolitikai kapcsolódásainak feltárására és értékelésére. E vállalás már csak azért sem könnyű feladat, mert egy olyan rendszer működési sajátosságait foglalja össze, mely megszületése óta heves viták tárgya a hazai és a nemzetközi politikai életben és a közéletben egyaránt.
„A legnagyobb áldás nem abból származik, hogy ingyen kenyér adassék a szegény népnek, hanem, hogy lehetőleg mindenkinek munkaalkalom nyittassék, amelyben talán fárasztó dolgokkal, de biztos és megérdemelt kenyeret lehessen szerezni.”
(Gróf Széchenyi István, Stádium 286. p.)
Jóllehet a közfoglalkoztatás az elsődleges munkaerőpiacon elhelyezkedni nem tudó álláskeresők részére jelent egy állami munkahely-teremtési eszközt, a szakigazgatás a kezdetektől hangsúlyozta, hogy a hazai gazdasági, munkaerő-piaci körülmények között ezt a szakpolitikát jóval komplexebben kell értékelni, hiszen fontos szerepet játszik a területfejlesztés, önkormányzati településfejlesztés, valamint a szociálpolitika területén is.
2011 és 2020 között több mint 710 ezer ember volt érintett a közfoglalkoztatásban, vagyis dolgozott legalább egy napig valamelyik programban, több mint 185 ezer közfoglalkoztatási támogatási szerződés kötöttek, több mint tízezer közfoglalkoztatóval.
A kezdeti években, a gazdasági válság okozta tömeges munkanélküliségének időszakában a programok kialakítása, felépítése folyt, s ebben a szakaszban az önkormányzati vezetőknek - ugyanúgy, mint az átalakulásoktól terhelt munkaügyi szolgálat kollégáinak is – „fel kellett nőni” az akkor még újszerűnek számító közfoglalkoztatói feladataikhoz. Ráadásul a rendszer adminisztrációját segítő informatikai rendszerek ekkor még gyerekcipőben jártak.
A közfoglalkoztatottak – jóllehet mindig is az álláskeresők munkaerő-piaci integrációtól legtávolabb lévő rétegét alkották – nem alkottak egységes célcsoportot. Egy részük viszonylag hosszabb munkaerő-piaci karrierrel rendelkezett – ám a válság során munkahelyük megszűnt és újra elhelyezkedni nem tudtak – , más részük azonban sohasem dolgozott korábban, így a rendszeres, munkahelyi körülmények közötti munkavégzést és jövedelemszerzést addigi élete során még nem tapasztalta meg. Míg az előző csoport meglévő munkakultúrája és képességei segítségével sikeresebben tudott később újra elhelyezkedni az elsődleges munkaerőpiacon, utóbbiak felzárkóztatása jóval időigényesebb és komplexebb folyamat. Esettanulmányok írják le a rendszeres munkavégzés pozitív személyiségformáló hatását (onnantól kezdve, hogy a napi rutin kialakul, hogy megtanulnak csapatban dolgozni, együttműködni, örülni a sikernek stb.) és a közfoglalkoztatás településképre, közösségekre gyakorolt kedvező hatásait is.
A hazai munkavállalási korú állomány aktivitási szintje az elmúlt tíz évben jelentősen, az uniós országok középmezőnyébe emelkedett. A közfoglalkoztatás hozzájárult az inaktivitás kultúrájának visszaszorulásához, azzal, hogy a munkaerőpiacról kiszorult, vagy annak peremén lévő, a legális munka világához csak ideiglenesen, eseti jelleggel kapcsolódó rétegek tartós aktiválását tette lehetővé. Bekapcsolta a legális munka világába a hátrányos helyzetű, szegregált vidéki térségeket, kistelepüléseket is, ahol a komplex hátrányokkal élő személyek munkaerőpiaci integrációját a korábbi aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök – még a konjunktúra idején sem – tudták megvalósítani.
A közfoglalkoztatottak létszáma 2016-ig folyamatosan nőttek, ettől az évtől kezdve azonban csökkenésnek lehetünk tanúi. A csökkenés mögött az erősödő gazdasági konjunktúra, illetve ezzel összefüggésben a nyílt munkaerőpiac felfokozódó munkaerőigénye áll. Ennek megfelelően a közfoglalkoztatás céljai is módosultak, így a szakigazgatás egyre több intézkedést vezetett be az elsődleges munkaerőpiac felé történő kijutás ösztönzésére.
A résztvevők számának jelentős mérséklődésével döntően azok „ragadtak bent” a rendszerben, akiknek a legrosszabb a foglalkoztathatóságuk, legnehezebb a munkaerő-piaci integrációjuk.. Nyilvánvaló vált az is, hogy a legszegényebb települések esetén a közfoglalkoztatás csak egy eleme lehet a szükséges komplex felzárkóztató folyamatnak.
A rendszer gyakorlati működtetése mindig is nagyban függött és függ ma is a helyi viszonyoktól: a rendkívül nagy lokális egyenlőtlenségekkel jellemezhető hazai munkaerőpiacon a közfoglalkoztatottak sikeres munkaerő-piaci integrációja is mindig a helyi sajátosságok figyelembevételével alakult és alakítható. Éppen ezért fontos, hogy egy összegző tanulmányban kellő súllyal teret kapjanak a rendszer sokszínűségét felvillantó gyakorlati példák, egy-egy konkrét program esettanulmány-szerű, részletes bemutatása.
Bízunk abban, hogy ez a rövid összefoglaló kedvet csinált a tanulmány végigolvasásához, s ezen keresztül segíti a hazai foglalkoztatáspolitika 2010-es éveinek talán legmerészebb és egyik legsokoldalúbb vállalásának megértését. Betekintést enged a rendszer működésébe, az azt befolyásoló külső tényezőkbe, és megmutatja e korántsem tökéletes, folyton változó és alakuló rendszer kimagasló eredményeit, a benne dolgozó közfoglalkoztatott ezrek munkájának sokszor a nagy nyilvánosság előtt rejtve maradt értékeit.
A tanulmány hosszú tartalomjegyzéke, a felsorolt szakpolitikai feladatok széles palettája jól mutatja, a programokért küzdő önkormányzati és állami alkalmazottak áldozatos szerepvállalását, tevékenységük összetettségét.
*
Köszönettel és tisztelettel emlékezünk néhai dr. Hoffmann Imre államtitkár úrra, aki elkötelezett, lelkiismeretes és magas színvonalú munkájával átfogta, irányította a rábízott szakterületet. Az ő tervei és intézkedései indították útjára a tanulmányban testet öltő „szakpolitikai leltározást”, számvetést is.
A tanulmány elérhető az alábbi linken: A közfoglalkoztatás, mint szakpolitika
